Esküszöm, nem hinném el, hogy ezen a bolygón élek, ha magamnak próbálnám elmesélni, hogy a napi életet mennyire átitatja a Nemzeti Mutyi. Először saját bőrömön tapasztalva, majd egy ismerőstől hallva, most pedig rokoni szálon érkezett meg az újabb fejezet, mindezek pár nap eltéréssel:

- Na hálló! Mi a helyzet?

- Itt? Most jöttünk a kórházból.

- Kórházbóóóól??

- Ja, a gyerkőcnek kivettek egy cisztát.

- Ah, igen, hallottam. De amúgy egy ártalmatlan dologról van szó, nem?

- Hála Istennek igen. Most persze kényelmetlen neki, meg fáj, de hamar elmúlik a seb.

- Na, az jó... Te, hallom felmondtál!

- Hát, ja...

- Hogyhogy?

- Túl sok a politikai befolyás.

- Hát, megerősíthetem, hogy ez mindenhol így van, de a minisztériumban meg aztán főleg, gondolom.

- Hát igen.

- De ez hogy nyilvánul meg konkrétan?

- Hát... heti szinten jöttek a százmilliós, sokszor milliárdos, teljesen mondvacsinált pályázatok. Bejön a kivitelező, megmutatja mit szeretne megcsinálni, föntről meg megerősítik, hogy mennyit kell rászánni. Mi meg megírhatjuk úgy a pályázatot, hogy azt a lóvét minél jobban szétkenjük rajta. Egyik sem ért közel sem annyit, mint amit lehívtak érte. Már nem volt gyomrom hozzá.

- ... Hát ezen most meg is döbbentem, meg nem is.

- Én is így voltam vele. Na, leteszem, nyűglődik a gyerkőc.

- Oké, hát akkor minden jót! Csak egészség legyen... meg konyak, haha!

- Ja, majd Taki bá' hazavisz...

Kép forrása