Az áradás legveszélyesebb pontja napokig Győrújfalunál volt. Azt hiszem, pont ezért indultam oda. Korábban már láttam árvizet és a sűrűjébe akartam menni. Oda, ahol a legnagyobb szükség van a segítségre, és önző módon leginkább azt érezhetem, hogy mindenki oda néz, ahol én állok.
Péntek reggel indultam, hogy aktív katasztrófaturista legyek. Az olyan, mint a passzív, csak kevesebbet fényképez és többet pakol. A civilek többsége egyébként igen mértéktartó volt a fényképezéssel. Persze miután látod, milyen rossz néven veszik a fotózást a gáton, már akkor se mernéd használni a gépet, ha egy sajtótájékoztató szünetében Pintér Sándor tanítaná monociklizni Bakondi Györgyöt a lánctalpasok árnyékában.
A falu melletti töltés Győr egyik fontos védvonala, de valamit elszámoltak a fiúk a dunai gátrehab alatt, mivel egy hete hétfőn kezdték el építeni a töltés egy 4 kilométeres darabját. Egy hulla fáradt vízügyes srác szerint egyszerre csak annyi hiányozhatna a gátból, amennyit egy nap alatt vissza tudnak építeni. Ez normál esetben 150 méter. Azóta már jobb a helyzet, a helyiek már visszaköltözhettek, de ezt hétvégén sokan nem hitték volna.
Amikor illegális stoppal elvittek az illegálisan behajtó önkéntesek a győrújfalui töltés homokdepójához, rögtön látszott, hogy ez itt nem cumizóverseny. A billencsek hozták és vitték a több tonnányi homokot, amit aztán a gépek tovább hordtak a védett oldal megerősítéséhez. Közben ezer civil és hivatásos pakolta a zsákokat a teniszpálya méretű pocsolyákon keresztül. A folyamatosan közlekedő helikopterek adták az ízt, amitől az ember úgy érzi magát, mint egy katasztrófafilm tábori válságközpontjában, azzal a különbséggel, hogy itt nem hangulatfestő kellékként szerepelnek a gépek.
Többször is megpróbálták eltávolítani a civileket. A tiltások ellenére péntektől nem jártak sikerrel a levezénylések: az egyik hivatásos, akit, azért küldtek, hogy lezavarja az önkénteseket, így fogalmazta meg az általánosnak mondható hatósági hozzáállást: „persze bazmeg, majd szólni fogok, hogy menjenek le”. A péntek esti kitelepítés sem vette el a kedvet, pedig a számtalan szóbeszéd egyike szerint a komoly szakadás 10 perc alatt másfél méter magas vízzel öntötte volna el a falut, nemhogy a töltés környékét.
Az önkéntesek között a fáradt, jóindulatú panaszkodás mindig jó program volt. Ennek a könnyed, csapategységet kovácsoló fajtája a zsákokat túlpakolók szidása volt. Órákig cifrázható, hogy mit tennénk azzal, aki 30 kiló vizes homokkal tölti meg a zsákot. A munka haladt, de a rövid szüneteket a képzetlen civil úgy értelmezhette, hogy ezek megint nem értenek semmihez, hova jutott az ország, régen is voltak árvizek, ilyen mégse volt. Azért a többség tisztában volt azzal, hogy akkor is hasznos a munkája, ha nem tudja, mi történik elől, és adja a zsákot, ha lehet.
Az önkéntesek egyébként jól fogadták a döntéseket, és tényleg keményen dolgoztak. A férfiak többsége leparkolta ismerősöknél a gyerekeket és kint lapátolt, a nők pedig kenték a szendvicset, tartották a zsákot és odasóztak, ha elfogyott a jaffa, vagy a rendőrök nem engedték be az önkénteseket. Ennek köszönhetően elég jól tartották a civileket és a hivatásosokat is. Az egyik búvár azt mondta, hogy ilyen ellátásban még nem volt része. Előfordult már, hogy a nap végéig kellett várni egy pohár vízre, itt viszont egyik este egy adag banán ugrott be a csónakba. Azt mondta, otthon nem fogják elhinni, merre járt, mert biztosan hízott pár kilót.
Nekem is szerencsém volt. Első nap nem tudtam kocsival bejutni a faluba, ezért a szomszéd településen egy parkolóban álltam meg aludni. Miután reggel felkeltem, a parkoló melletti ház asszonya látta, ahogy rázom ki a homokot a ruháimból és megkérdezte, honnan érkeztem. Miután megtudta, hogy Budapestről, azonnal összeütött egy rántottát, megismerkedtem az égedelem unokájával, majd amíg töltöttem a telefonomat, kiparancsolt a kert végébe, hogy hunyjak egyet a nyugágyban.
A gondoskodás általános volt, mindenki úgy segített, ahogy tudott. Győrújfaluban a focipálya melletti Sport büfé volt a műveleti és rekreációs központ –gyaníthatóan békeidőben is így van –, ott szolgáltatták az egyetlen dolgot, amiért a fizetni kellett: a sört. Ez persze inkább levezető védőital volt, senki nem küldte szét magát a Gáti Oszkár porfeliratú kisfurgon tövében. Inkább a víz és a lapátolás ment, mindenki meghallgatta a másik bennfentes infóját és elmondta a sajátját. Ha megitták a kávét, felkaptak egy zsákot vagy felugrottak a traktorra, és már robogtak is ki a töltésre.
Vasárnap már érezhetően jobb volt a hangulat, csökkent a feszültség, fogyóban volt a munka, nekem se jutott, úgyhogy beálltam a sárkányfűárus srác mellé. Egész héten kávét, gyógyszert és törődést vitt körbe a gáton. Kiderült, épp a héten volt egy éve, hogy ideköltözött Gyuláról, luxusautókba gombokat készíteni. Ahogy körbejártunk, mindenki arról beszélt, hogy talán most már megússzuk. A gáton végig a frontbarátság hangulata uralkodott. Néhány tűzoltó pakolta a bordákat, a sajkások lassan csobogtak végig a vízen, az önkéntesek pedig boldog mosollyal szedték a szemetet.
Igazán akkor lehetett érezni, hogy talán kifelé haladunk a slamasztikából, amikor a vasárnap délutáni forróság közepén, a töltéshez vezető úton megjelent egy lány lenge, a helyzethez nem, de az időjáráshoz passzoló nyári ruhában. A több száz hivatásos és civil hirtelen elfelejtette a rekord mennyiségű vizet, a túllapátolt zsákokat, az egy hete tartó keserves munkát, és egyszerre ugrott fel füttyögve, hogy üdvözölje a látványt. Az út végén álló tűzoltóknak még arra is volt energiájuk, hogy egy középhevenyészett sorfalat álljanak a lánynak, visszatartva a Máltaisok autóját, így a lány akadálytalanul haladhatott tovább a bajból lassan kikeverő Győrújfalu irányába.
